Lévai Református Egyházközség

„Per spinas ad rosas”

     Egy évvel ezelőtt 2009. május 22-én Debrecenben ült össze a Magyar Református Egyház Alkotmányozó Zsinata, amely a Nagytemplomban elfogadta az egységes Magyar Református Egyház Alkotmányát és az alkotó egyházkerületek vezetői, püspökei és főgondnokai kézjegyükkel hitelesítették, majd 13.00 órakor a templom előtti téren, a város főterén kihirdették az ott várakozó Kárpát-medencéből ékezett mintegy 20 ezer reformátusnak és az egész világnak, hogy amit 1920-ban a politika szétválasztott, azt az Isteni gondviselés által ez a nemzedék újra összekötött, s immáron határokon átívelő egyesített Magyar Református Egyházat építhetünk.

     Ekkor zúgtak a harangok, zúgtak nemcsak Debrecen főterén, hanem a Kárpát-medence református templomaiban is, így a lévaiak református templomában is hirdette a két harang az itthon maradottaknak, hogy „Krisztus a jövő, együtt követjük Őt.” Mi 33-an (krisztusi szám), Léváról érkezettek pedig ott a helyszinen élhettük át ezt a csodát és beteljesült álmot. Igaz a szívünkben ott voltak a kérdések és a végig elfolytott szomorúság is, mert a mi egyházunk sajnos nem ratifikálta az Alkotmányt és nem csatlakozott a történelmi eseményhez. Bölcskei Gusztáv püspök úr bölcs döntésnek nevezte a „szlovákiaiak” döntését és szavaival védelmébe vette a specifikus helyzetben lévő határontúli egyházat. Nem először tette ezt, hisz maga a május 22-i nap és annak minden áldása, az Alkotmány ratifikálása felbecsülhetetlen védelem és segítség a határon túl élő magyar református egyháztesteknek, gyülekezeteknek és egyháztagoknak, így nekünk felvidékieknek is, annak ellenére, hogy a mi igenünk lemaradt a közös Alkotmányról. Míg az Alkotmány ratifikálása egy hitvallás volt és kiállás, az ott jelen lévő egyházak kiállása Krisztus ügye, az egyházaink és így a felvidéki egyház mellett is, addig a debreceni püspök úr verbális támogatása bölcs atyai felkarolásként is felgogható, megelőlegezett bizalom és segítségnyújtás is volt a tékozló fiú zavartságában és identitásválságában lévő felvidéki egyháznak. Vagyis a magyarországiak igazi bölcs atyaként széttárt karral magukhoz öleltek bennünket is és a mi „bölcs döntésünk”, átgondolt és jól kommunikált kimaradásunk ellenére is terített asztallal fogadtak be és karoltak fel már egy éve bennünket.

     Most már egyházunkon a sor, hogy még bölcsebbek legyünk mint egy éve.
     Mert lehetünk még bölcsebbek is. Igaz május 22-e óta már történtek biztató jelek is, amelyek arra engednek következtetni, hogy egyházunk már nem akar még egyszer olyan bölcs lenni, mint ahogy azt egy éve tette. Hisz legutóbb 2010. május 27-én Komáromban megtartott Generális Konventi ülésen elfogadott Trianoni Nyilatkozatot már a mi egyházunk is támogatta és a komáromi trianoni emlékműnek a komáromi gyülekezet udvara adott otthont.

     Bízzunk benne, hogy már nem kell sokat várnunk és a mi egyházunk is ratifikálja az egy évvel ezelőtt elfogadott Alkotmányt. Hozhatunk egy újabb bölcs döntést, vagy ha úgy tetszik élhetünk a hitvallás adta egyenes válasszal is, ahogy azt Krisztus Urunktól és hitvalló őseinktől tanultuk. A langyos és manőverező, pólusok között hánykolódó, bizonytalan és mindenkit a bizonytalanság és az önfeladás felé taszító magatartás helyett, az egyenes tartást adó és gerinces döntést vállalhatjuk fel. Így felülírhatjuk a múltat.

     A magyarországi, erdélyi, kárpátaljai testvéreink előttünk haladnak, Krisztusban együtt haladnak a jövő felé. Mi is velük tartunk ez nem kérdés, csak amíg az ő ruhájukon az alkalom szép jelképe egy életfa ragyog, addig a mi ruhánkon a május 22-i folt kapott helyet. Lelki szemeim előtt látom a következő május 22-i napot, amelyet a Református Egység napjává nyilvánítottak már az első évforduló előtt és reménykedem, reménykedem és várom, hogy a mi egyházunk I G E N –je is megérkezik addig és mindnyájan együtt örvendezhetünk és hálát adhatunk Istennek.  -kgy-